Sztálingrád.

Augusztus 22-én délutánra a német 6. hadsereg XIV. páncélos hadtestének egységei a hadihidakon átkeltek a Don keleti partjára. Augusztus 23-án pirkadatkor a XIV. páncélos hadtest támadásba lendült.

    Hadosztályai - a 16. páncéloshadosztály, a 3., és a 60. gépesített gyalogoshadosztály, -a hajnali órákban áttörték a heves ellenállást tanúsító 62. hadsereg csapatainak védelmét, s Malaja Rosszoskától északra, Konnij irányában szélsebesen törtek előre és még aznap este a Sztálingrádtól északra fekvő 

    Rinoknál elérték a Volgát.

    Ezzel az előretöréssel egy 60 kilométer hosszú és 8 kilométer széles folyosót létesítettek. (Ez olyan vékony, mint egy gyufaszál. Könnyen eltörhető. El is törték.) Ez olyan hamar ment, hogy a gyalogos hadosztályok nem tudtak elég gyorsan felzárkózni. Még azt sem tudták megakadályozni, hogy a szovjet alakulatok a XIV. páncélos hadtest mögött ismét be ne zárják védelmi arcvonalukat.

     A páncélos hadtest napokig el volt vágva: erőteljes ellenlökésekkel, különösen a fedezetlen szárnyai elleni támadásokkal, igen szorongatott helyzetbe hozták. Repülőgépekkel és tehergépkocsi-konvoj okkal kellett ellátását biztosítani. A sebesültekkel megrakott járművek harckocsik fedezetével törtek át a szovjet vonalakon a Don felé. A hídfőállásban a sebesülteket átadták a főkötözőhelynek, a járműveket pedig megrakták a legszükségesebb ellátmánnyal, és a, harckocsik kíséretében ugyanazon az úton visszatértek a hadtesthez.

    A hadtestnek nem sikerült rajtaütéssel elfoglalnia a város északi részét. Napokig állt a 6. hadsereg zömétől elszigetelve, minden irányban súlyos védelmi harcokat folytatva. Újabb gyalogos hadosztályokat kellett a hídfőbe irányítani, s így egy hét múlva, kemény és nagy veszteségekkel járó harcok után végre sikerült megtörni az ellenség ellenállását, és helyreállítani a hadtesttel való folyamatos összeköttetést. Ezután a VIII. hadtest vette át a Volga és a Don közötti térségben az északi szárny biztosítását. A hadseregparancsban ez a szakasz "szárazföldi híd" -ként szerepelt.

    WILHELM ADAM EZREDES:

     VON WIETERSHEIM TÁBORNOKOT LEVÁLTJÁK

    Az ellenség minden talpalatnyi földért harcolt. Csaknem hihetetlennek találtuk von Wietersheim páncélos tábornoknak, a XIV. páncélos hadtest parancsnokának egyik jelentését. Amíg hadteste elszigetelten harcolt, csak gyéren kaptunk híreket róla, most pedig azt jelentette, hogy a Vörös Hadsereg egységeit támadásaink elhárításánál Sztálingrád egész lakossága a legnagyobb elszántsággal támogatja, mégpedig nemcsak állások, torlaszok, árkok építésével, nemcsak üzemeknek és nagy épületeknek erődítményekké való átalakításával, hanem fegyveresen is.

    Civil ruhás munkások hevertek holtan a csatamezőn, megmerevedett kezükkel görcsösen markolva még a puskát vagy géppisztolyt. Halott munkásokat találtak kilőtt páncélosok kormányára dőlve. Ilyesmit eddig még nem tapasztaltunk.

    Von Wietersheim tábornok azt javasolta a 6. hadsereg parancsnokságának, hogy adják fel a volgai állásokat. Kétségbe vonta, hogy el tudják foglalni a nagyvárost. Paulus elvetette a javaslatot, mivel az ellenkezett a "B" hadseregcsoport és a szárazföldi csapatok főparancsnokságának parancsával.

   A két tábornok között éles nézeteltérés támadt. Paulusnak az volt a véleménye, hogy egy olyan tábornok, aki kételkedik a végső sikerben, ilyen súlyos helyzetben alkalmatlan a vezetésre, s ezért kérte a szárazföldi csapatok főparancsnokságától von Wietersheim tábornok elmozdítását, és javasolta, hogy nevezzék ki helyébe Hube altábornagyot, a 16. páncélos hadosztály parancsnokát. A javaslatnak azonnal helyt adtak.

    A szárazföldi csapatok főparancsnokságától már másnap lepecsételt levél érkezett von Wietersheim tábornok címére. Utasítást kaptam, hogy egy Fieseler-Storchhal repüljek a páncélos hadtest harcálláspontjára, és elismervény ellenében adjam át a levelet a tábornoknak. Wietersheimet törzsfőnöke társaságában a nyílt sztyeppen álló parancsnoki autóbuszban találtam. Először álltam szemtől szembe a tábornokkal. Magas, szikár, tartózkodó ember volt, haja őszbe vegyült. Átvette a borítékot, a hátsó sarokba húzódott, és ott kinyitotta. Én elöl ültem le, a bejáratnál, a törzsfőnök mellett. Paulus indulásom előtt elmondta nekem, hogy von Wietersheim és törzsfőnöke azonos nézeteket vallanak. Vajon mi megy most végbe a tábornokban? Nem mertem visszapillantani. De már jött is előre, kimért léptekkel.

- Tessék, Adam, az elismervény - szólt, majd látva zavaromat, hozzáfűzte: - Nem mindig kellemes segédtisztnek lenni. Megőrizve önuralmát, nyugodt hangon törzsfőnöke felé fordult:
- Hívja fel Hube tábornokot; még ma jelentkezzék nálam! Elbúcsúztam. Amikor kiléptem a parancsnoki kocsiból, von Wietersheim még utánam szólt:
- Adja át üdvözletemet Paulus tábornoknak!

   A Fieseler-Storch csak néhány lépésnyire állt. Beszálltam. A pilóta beindította a motort. Az egyre nagyobb zajjal és sebességgel forgó légcsavar valóságos porfelhőt kavart fel. Rövid nekifutás után felemelkedtünk és visszarepültünk a harcálláspontra. Ellentétes érzelmek és gondolatok kavarogtak bennem, de végül Paulusnak adtam igazat. Nyilván alaposan megfontolta, amikor a leváltásra javaslatot tett. Von Wietersheim kételkedett a sikerben. Ezt Paulus tűrhetetlennek tartotta, mert azon a véleményen volt, hogy a két támadó hadseregnek sikerül elfoglalnia a várost.

   Már át is repültünk a Donon. A gép leszállt, és Golubinszkaja déli bejáratánál állt meg. 

    Ebben a faluban volt most a hadműveleti osztály új harcálláspontja. Jelentkeztem Paulusnál, és átnyújtottam Wietersheim átvételi elismervényét. Tolmácsoltam üdvözletét.

    A reggeli órákban levegőbe emelkedtek a 6. hadsereg alárendeltségébe tanozó 4. légiflotta bombázógépei.

Hullámokban repültek Sztálingrád fölé. Robbanóbombák, gyújtóbombák tömegét szórták le, ezer és ezerszám.

Sztálingrád régi negyedeit a hagyományos orosz gerendaházak jellemezték. Némelyik kerület szinte kizárólag ilyen házakból állt.

Ma már egy sincs belőlük. Sztálingrád a szó szoros értelmében lángtengerré változott a gyújtóbombák tüzében.

    Sztálingrád felett délután elszabadult a pokol. Richthofen vezérezredes légiflottájának valamennyi bombázója a várost támadta. Hullámokban bombáztak, több-százas kötelékekben. Egyik hullám robbanóbombákat szórt, másik gyújtóbombákat. Módszeresen, hullám hullám után. A város egyetlen lángtengerré vált, a tűzvész füstje fekete felleggel takarta el az eget. 

    Felül középen a Carica torkolata. A bombázás java a vasútállomást éri.

    Égtek a lakónegyedek, kártyavárként omlottak össze a házak. A bombázókat fedező német vadászgépek számbeli fölényükkel sikeresen verték vissza a Délkeleti Front légierejének rohamait. A városi légvédelem ütegeinek egy része az előnyomuló harckocsikkal küzdött, másik részét a bombázók csapásai elhallgattatták.

A bombák pedig csak hullottak a fekete égből,

és az emberek ott pusztultak el, ahol a robbanás érte őket A tűzoltók, a légvédelem katonái önfeláldozóan küzdöttek - már nem magával a tűzzel, csupán a tűz terjedésével-, s mentették, már nem ami, csak aki menthető volt. .

     A város felett szélörvény kavargott, lobogtatta, szította, vitte a tüzet, ide-oda sodorta az összefüggő, sűrű füstfelhőt. A bombák pedig egyre hullottak. Estére megbénult minden szolgáltatás - nem volt víz, nem volt villany, megszakadt a telefonösszeköttetés, megsemmisült a központi rádióadó, a távíró, a villamosközlekedés. Estére romba dőlt majd minden középület, a pályaudvar, az állami bank, a városi tanács épülete, a szállodasor, színházak, iskolák, kórházak, szinte az egész belváros.

    És a bombázás éjszaka sem szüneteit. Richthofen légierejének hullámai újra meg újra jöttek. A repülők száma csökkent ugyan - csupán az éjszakai bombázógépeket vetették be -, a bombázás hevessége azonban változatlan maradt.  Sztálingrád még hosszú időn át égett.

    A 6. hadsereg törzsénél arra számítottak, hogy a XIV. páncélos hadtest rohamát kísérő rettenetes erejű légi csapás megbénítja a várost, főként pedig a szovjet csapatok vezetését. Arra számítottak, hogy a városban pánik tör ki, és a pánik átterjed a várost védő alakulatokra.
A számítás nem vált be. Sztálingrádban nem tört ki pánik. A csapatok vezetése sem csúszott ki a vezetők kezéből.

    A  Dzserzsinszkij Traktorgyár, a Barikádok gyár, a Vörös Október gyár mind egy-egy erőddé változott. A munkások fegyvereket készítettek, s a csapatokkal együtt védték a gyáraikat, lakótelepeiket. 

   Az egykori Caricin mára már  ősz hajú védői, kohászok, hajósok, rakodómunkások, vasutasok,  hajókovácsok,  hivatalnokok, háziasszonyok, apák és gyermekeik mind-mind fegyveres védői lettek városuknak,

 és kitartottak Szarajev tábornok, Gorohov és Andrjuszenko ezredes, valamint Bolvilnov alezredes katonái beérkezéséig.
    A harc egyre elkeseredettebbé vált. A 6. hadseregnek, a városhoz vezető út minden méteréért busásan kellett vérrel fizetnie. Minél jobban közeledtek a városhoz, annál ádázabbak letteik a harcok, annál elszántabban küzdöttek a védők. Mint a rugó, amely annál erősebben áll ellen, minél jobban nyomják össze.
     A németek augusztus 23-án Sztálingrádtól északra kijutottak ugyan a Volgához, de az áttörést nem sikerült kiszélesíteniük. 

     A németek tovább nyomultak előre.  Hadosztályaik lépésről lépésre harcolva közelebb kerültek Sztálingrádhoz. Szeptember 10-én elérték a város nyugati peremét.

 A sztyeppbe nyúló kis faházak legtöbbjéből már csak a kőből épült kémények állottak.

A város felé menet utánuk következő több emeletes kőházak is kiégve, romokban hevertek.

 Csapataik pincékbe fészkelték be magukat. Megkezdődött a nagy veszteségekkel járó harc a városért, az egyes házakért, egyes emberek harca egyes emberek ellen.

A SZOVJET 62. HADSEREG ÚJ PARANCSNOKOT KAP:  

VASZILIJ  IVANOVICS   CSUJKOV    

     1942. szeptember 12-én, késő este még egy esemény történt, amelyet mindenképpen meg kell jegyezni: a 62. hadsereg  Mamajev kurgánon lévő harcálláspontjára megérkezett a hadsereg új parancsnoka, Csujkov tábornok.

    "Gépkocsink mindent megelőzve gyorsan lefut a kompról, s máris sietünk Sztálingrád utcáin a 62. hadsereg harcálláspontjára, amely - mint a front törzsénél közölték velem a Carica patak völgyében van, a torkolattól nem messze. A házak és az utcák kihaltak. A fákon nincs egyetlen zöld gallyacska sem; minden elpusztult a lángokban. A faházakból csak elszenesedett csonkok maradtak; árván meredeznek a kémények. Sok kőház kiégve, bedőlt közfalakkal áll. Csak itt-ott látunk egy-egy ép házat. 

    A Volga partján húzódó vasútvonal mentén hajtunk a Carica torkolatáig, azután a patak völgyében az Asztrahányi hídig, de sehol sem találjuk a 62. hadsereg harcálláspontját. Sötétedik. Akárkit kérdezek, hol van a hadsereg törzse, nem tudja senki sem. Áthajtunk az utcákon épített barikádokon, s csodálkozunk: kik építették őket? Hiszen ezek nemhogy az ellenség harckocsijait nem tartóztatják fel, de még a gépkocsi ütközőjének lökését sem állják. Hiábavaló munka!

    A pályaudvartól nem messze egy tiszttel találkozunk. Kiderül, hogy egy utász alegység komisszárja. Nagy az öröm: a komisszár tudja, hol van a 62. hadsereg harcálláspontja. Beültetem a gépkocsiba, s elkísér bennünket a Mamajev-kurgán lábához. Kiszállok a gépkocsiból, és a sötétben gyalog, bokrokba és kiálló gyökérdarabkákba kapaszkodva megyek fel a dombra. Végre meghallom az őrszem régen várt kiáltását:
- Állj! Ki vagy?
S már ott is vagyok a harcállásponton. Vezetnek az árkokban, lépek és ugrálok a mélyedéseken és óvóhely-kijáratokon át. Végre megérkezem Krilovnak, a hadsereg törzsfőnökének, óvóhelyére; eddig ő látta el a parancsnoki teendőket is."

    A hadseregtörzs tisztjei zavarukban azt sem tudták, hogy merre nézzenek. Vaszilij Ivanovics Csujkov tábornok, a 62. hadsereg vadonatúj parancsnoka, miután az éjszaka közepén felkúszott-mászott a csatakos Mamajev kurgán tetejére - fehér glaszékesztyűt viselt. 

     A Sztálingrádban kialakult különleges helyzetek megértéséhez szükséges néhány katonai, hadi "szokás" ismerete. A haderőkben a hármas tagozódás volt az általános. Raj (8-12 katona), 3 raj egy szakasz, 3 szakasz egy század, 3 század egy zászlóalj. Aztán ezred, hadosztály, hadtest, hadsereg. Több hadseregből a németeknél hadseregcsoport, a szovjeteknél front állt össze.

    Ez persze csak a séma, mert a nagyobb egységekhez jár még ilyen-olyan (híradó, vegyvédelmi, egészségügyi...) kisebb csoport is.
Állóharc esetén a csoportok parancsnoksága "nagyságuk" szerint egyre távolabb helyezkedik el a frontvonaltól. A hadsereg parancsnokság lehet akár 100 km-re is. Az ezredé 5 km.  Kisebb egység parancsnoki harcálláspontja minden esetben közelebb van a fronthoz, mint a nagyobbé.  Illetve... majdnem minden esetben...

  Sztálingrádot a 62. hadsereg védte.  A város mintegy ötven-hatvan kilométer hosszan húzódik a Volga jobb partján. Szélessége viszont alig három, de van ahol csak egy kilométer. 

    Csujkov átvette a hadsereg parancsnokságát. Törzsfőnöke a posztot addig is betöltő Krilov tábornok lett, akinek addig pót-hadseregparancsnok minőségben meghozott döntéseit Csujkov minden változtatás nélkül végrehajtandónak rendelt. Ő pedig első parancsnoki intézkedéseként lekapta a tíz körméről az egyik harckocsi hadosztály parancsnokát - a hadosztály komisszárját Gurov hadsereg komisszár korrepetálta a témában -, aki a támadó német alakulatok elől, a hadseregparancsnok tudta nélkül, hátrább helyezte harcálláspontját, mint a hadsereg harcálláspontja volt. Csujkov közölte, hogy tettüket gyávaságnak tekinti, a jövőben ezt dezertálásnak, hazaárulásnak minősíti, továbbá megparancsolta, hogy a hadosztály harcálláspontját hajnali négy órára helyezzék vissza a korábbi helyére. (Jóval elmúlt éjfél.)

Ezek az intézkedései feledtették a glaszékesztyű keltette ellenérzést és a 62. hadsereg három főembere, alig egy óra alatt barátok lettek. (Nem volt ez mindenhol így.)

    Egyébként Csujkov nem pózolt a kesztyűviseléssel. Valamikor ekcémája volt, "új emberként" restellte kezén a bőr elszíneződéseit.

    Csujkov alaposan felkészült a németek harceljárásából. Addig "agyalt", amíg a németekkel szemben meglévő jelentős hátrányukat lefaragta.

     "A július 23-tól eltelt másfél hónap - a Don mögötti harcok - eseményei sok mindenre megtanítottak. Ez alatt az idő alatt annyira megismertem az ellenséget, hogy hadműveleti elgondolásainak lényegét mindig előre láttam. Mélyen az állások mögött találkozó ékek - ez volt az ellenség hadműveleteinek fő jellemzője. A betolakodók légi és harckocsi fölényüket kihasználva viszonylag könnyen áttörték állásainkat, beékelődtek védelmünkbe, bekerítést színleltek, s ezzel arra kényszeríttették csapatainkat, hogy visszavonuljanak. De elég volt szívós védelemmel vagy ellenlökésekkel megállítani, vagy szétverni az egyik éket, s a másik ék máris a levegőben lógott, s támaszt keresve megingott. Így, történt ez a Don mögött. Így történt Sztálingrádtól délre is,  amikor a 64. hadsereg és a Déli Csoport augusztus elején visszaverte az ellenség déli és délnyugati irányból indított rohamait, a németek másik csoportosítása, amely Sztálingrádtól északra kijutott a Volgához, több mint egy hétig tétlenkedett. Az ellenség a harcászatban hű maradt a sablonhoz.

      A gyalogság csak akkor rohamozott magabiztosan, ha a harckocsik már elérték a roham célját. A harckocsik pedig rendszerint csak akkor támadtak, amikor csapataink fölött ott voltak repülőgépeik. Elég volt megakadályozni az egyik fegyvernemet feladata teljesítésében, az ellenség támadása rögtön elakadt, s csapatai visszafordultak.

      Nem állták váratlan csapásainkat, különösen tűzcsapásainkat nem. Mihelyt elég erős tüzérségi tüzet tudtunk zúdítani összpontosítási körleteire, rögtön megfigyelhettük, hogy egységeik pánikszerűen szétszaladnak.

      Féltek a közelharctól. peremvonaluktól egy kilométerre - néha még távolabbról is - már tüzelni kezdtek géppisztolyaikból, jóllehet fegyverük e távolság feléig sem volt hatásos. Tüzeltek saját maguk bátorítására.

      Ellenlökéskor nem állták közeledésünket, haladéktalanul lefeküdtek, s gyakran megfutamodtak. Sok-sok töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy a fasiszta betolakodók ellem legeredményesebb a közelharc, amelyet éjjel és nappal egyaránt lehet alkalmazni a legkülönbözőbb változatban. Rá kell tapadnunk az ellenségre, hogy repülői ne tudják bombázni peremvonalunkat. Minden német katonának éreznie kell, hogy közvetlenül rá mered az orosz fegyver csöve, amely minden pillanatban kész beleröpíteni a halálos ólomadagot.

     A helységharc a harc sajátos formája. Itt nem az erő, hanem az ügyesség, a gyakorlottság, a leleményesség és a gyorsaság dönt el mindent. A város épületei mint megannyi ék, megbontották a támadó ellenség harcrendjét, s erőit az utcákra kényszeríttették. Ezért mi makacsul védtük a különösen erős épületeket; ezekbe maroknyi harcost küldtünk, akik, ha bekerítették őket, képesek voltak körkörös védelmet szervezni. A különösen erős épületeket rendeztük be támpontokká, amelyekből a város védői géppuskákkal és géppisztolyokkal kaszálták a támadókat. Ellenlökéseinket már nem egységekkel, s nem is nagyobb alegységekkel hajtottuk végre.

     Szeptember utolsó napjaiban valamennyi ezrednél megszervezték az úgynevezett sztálingrádi rohamcsoportot, amely létszámát tekintve kicsiny volt, de erős és feltartóztathatatlan csapásokat osztogatott, s a harcban eleven volt, mint a gyík. Ha a fasiszták elfoglaltak egy épületet, a rohamcsoportok rögtön rajtaütöttek. A németek csak ritkán állták a tűz- és kézigránátcsapást, amelyet a rohamcsoportok harcosainak szuronya és tőre követett. A harc az épületekért és az épületekben folyt; a pincéért, a szobákért, a folyosó minden kanyarulatáért. Az utcák üresek voltak, a terek úgyszintén.

     Harcosaink és parancsnokaink megtanulták, hogy az ellenség légi és tüzérségi előkészítése alatt rá kell tapadni az ellenségre, s ezzel megóvták magukat a pusztulástól. A német repülők és tüzérek nem merték megkockáztatni, hogy harcrendjeinket támadják, mert attól féltek, hogy saját soraikban tesznek kárt. Tudatosan arra törekedtünk, hogy minél közelebbről vegyük fel a harcot az ellenséggel. A hitleristák nem szerették a kézitusát, helyesebben nem voltak képzettek a közelharcban. 

      Megfigyeltük, hogy az ellenség őrszemei, különösen éjszaka, 5-10 percenként sorozatokat eregettek a levegőbe, nyilván maguk bátorítására. Harcosaink ezért könnyen felfedezték őket, odakúsztak hozzájuk s vagy golyóval, vagy tőrrel végeztek velük. Sztálingrád védői megtanulták, hogy el kell engedniük maguk mellett a német harckocsikat, páncéltörő lövegeink csöve elé vagy harckocsivadászaink leshelyeihez, de arra mindig ügyeltek, hogy leválasszák róluk a gyalogságot, s ezzel megbontsák az ellenség szervezett harcrendjét. A gyalogságot is, meg a betört harckocsikat is külön-külön pusztították. A harckocsik gyalogság nélkül nem voltak veszélyesek. Szinte minden olyan esetben, amikor magukra maradtak, támadásuk kudarcba fulladt, s nagy veszteségeket szenvedve visszavonultak.

      Az éjszaka és az éjszakai harc volt az elemünk. A betolakodók ebben sem voltak jártasak, minket viszont a szükség kényszeríttett rá, hogy megtanuljuk. Nappal ugyanis az ellenség légiereje állandóan ott volt felettünk, jóformán meg sem moccanhattunk tőle, éjszaka ellenben nem tartottunk gépeiktől. Nappal többnyire védekeztünk és visszavertük a fasiszták rohamait, akik a légierő és a harckocsik támogatása nélkül ritkán támadtak.

    A rohamcsoportok a szó szoros értelmében belevájták magukat az épületekbe és odatapadtak a földhöz, s várták, hogy a fasiszták gránátdobásnyira megközelítsék őket. Minden elképzelhető módon pusztítottuk a betolakodókat. Tudtuk például, hogy a fasisztáknak mindig egy kis részük áll az ablakoknál és a lőréseknél, nagyobb részük az óvóhelyeken pihen. Hogy onnan kicsalogassuk őket az ablakokba és a lőrésekhez, éjszakánként fel-felharsant az orosz "hurrá", robbantak a kézigránátok. A fasiszták riadtan az ablakokhoz és a lőrésekhez tódultak, hogy visszaverjék rohamunkat. Tüzéreink és géppuskásaink ekkor nyitottak tüzet az előre kiszemelt célpontokra.

     Különösen hatásosan tüzeltek katyusáink a gyalogság és a harckocsik összpontosítási körleteire, amelyekre rendszeresen az ellenség készülő nagy támadásai előtt csaptunk le. Sohasem fogom elfelejteni Jerohin ezredes katyusa-ezredét. Ez az ezred csaknem egész idő alatt tüzelőállásban volt a Volga meredek partfala mögött, szinte odalapulva a Bannij horhos falához. Az ezred pillanatok alatt tűzkész volt; a gépek néhány méternyire elfaroltak a partfaltól, beleálltak a vízbe és már tüzeltek is. Sok száz fasiszta lelte halálát sztálingrádi földön e katyusák jóvoltából.

      Se szeri, se száma az ötleteknek, amelyekkel harcosaink Sztálingrádban előálltak; az elkeseredett Volga melletti harcokban megerősödtünk, tanultunk, férfiasodtunk valamennyien - az egyszerű harcostól a hadseregparancsnokig. Később, a harc végeztével a halottak és a foglyok naplóiból megtudtuk, milyen nagy veszteséget okoztunk a fasisztáknak új harceljárásainkkal. Sohasem tudták, hol, mivel és hogyan támadunk. Éjszakánként készenlétre kényszeríttettük őket, ezért reggel kialvatlanul, kimerülten kellett harcba menniük.

A német és a szövetséges hadseregek elhelyezkezkedése 1942 októberében.

Szeptember 13-a nehéz napnak bizonyult mind Csujkov tábornok, mind pedig a 62. hadsereg életében. Paulus altábornagy 6. hadserege - a Führer utasításának megfelelően - fokozta erőfeszítéseit. A nap a szokott módon kezdődött: a város légterében megjelentek a német bombázók. A légitámadást a zuhanóbombázók szirénáinak vijjogása kísérte. A szirénák a bombázás lélektani hatását voltak hivatottak növelni. Ugyancsak a lélektani hatás növelését szolgálták a ledobott síndarabok és benzines hordók is. Véletlen, hogy a német bombák azonnal borsot törtek a 62. hadsereg új parancsnokának orra alá: felgyújtották a kalyibát, amelyben a hadsereg törzse számára főztek. Katonai kifejezéssel: "a gulyáságyút kilőtték", a hadseregtörzs aznap nem evett.

     A német páncélos csapatok, valamint a gyalogság elérte a Sztálingrád II. pályaudvart és a gabonaraktárakat, ahol heves harcokat vívtak, egy-egy háztömb a nap folyamán négyszer-ötször is gazdát cserélt. A német páncélosok betörtek a Jelsanka árkába, ezzel a várost kettévágták, s egyidejűleg heves rohamokat indítottak a Carica folyó mentén és a Központi Pályaudvar ellen. Jól álcázott német géppisztolyos katonák eljutottak a Caricán átívelő vasúti hídhoz, megpróbálták rajtaütéssel elfoglalni, de visszaverték őket.

     A német páncélos alakulatok és a gyalogság rohamai a város déli részein is felaprózták a 62. hadsereg egységeit. Véres kézitusa bontakozott ki egy téren, ahonnan két, egymással párhuzamos utca vezetett a belváros felé. A német gyalogosok elfoglalták a tér torkolati házait, és visszaverték az ellenlökést végrehajtó szovjet alegységeket. Délután újabb ellenlökést vertek vissza sikeresen. És akkor történt valami... Valami, amire a 62. hadsereg új parancsnoka nyomban felfigyelt. Két öreg nyugdíjas azt tanácsolta az éppen visszavert alegység katonáinak, hogy ne fecséreljék a vért - alakítsanak csoportot, ők pedig rejtve elvezetik a megszállt ház hátsó traktusához, ahonnan rajtaütéssel végezhetnek a német gyalogosokkal. A két öreg ismerte a járást, kerülő úton vezette a katonákat a támadás célpontjához. Aztán kézigránátok repültek be az ablakokon, s a csoport betört a házba, rövid, kemény közelharcban megsemmisítette a németeket Mindjárt aztán visszafoglalták a következő házat, a harmadikat, a negyediket is ...

     Ez volt az első harccsoport, amely fittyet hányt a szervezési előírások szabályainak, a helységharc követelményeinek azonban kitűnően megfelelt. Csujkov éppen ezt vette észre, s később erre alapozta hadserege egész harceljárását.

     Egyelőre azonban, hogy valamelyest könnyítsen a szorongatott hadsereg helyzetén, két döntésre szánta el magát. Egyetlen nap a német támadás főirányában fekvő Mamajev kurgánon elég volt hozzá, hogy tapasztalja: a Mamajev kurgánról képtelenség a hadsereget vezetni, mert a német csapatok tüze percről percre újra és újra megbénítja a vezetékes híradást, meg a rádióösszeköttetést is, ezért - a Délkeleti Front parancsnokságának egyetértésével - a hadsereg harcálláspontját a Carica völgyébe, az úgynevezett caricini alagútba helyezte át. A caricini alagutat óvóhelynek építették ki, több tucat helyiséget rejtett magában, s vagy tíz méter vastag földréteg fedte. Egyik be-, illetve kijárata a Carica torkolatára, másik a Puskin utcára nézett. A Mamajev kurgánon csupán a hadseregparancsnok figyelőpontja maradt.

     A 62. hadsereg parancsnokának másik döntése arra irányult, hogy meglepetésszerű ellenlökéssel visszafoglalja a Razguljajevkától délkeletre elterülő lakótelep romjait, egy gyümölcsöst, és a város repülőterét. Az ellenlökés végrehajtására vonatkozó parancsot este tíz óra harminc perckor továbbították az alakulatokhoz, még a Mamajev kurgánról. Ezt követően a 62. hadsereg parancsnoka áttelepült új harcálláspontjára. Alvásra nem jutott ideje, ellenőrizte a híradást, az ellenlökésre való készülődést. Éjszaka, pontosan három órakor feldörögtek az ágyúk és aknavetők. Harminc perces tüzérségi tűz után megindultak az ellenlökést végrehajtó csapatok. Lendületesen támadtak, előre is haladtak. Méghozzá: jól.

      Aztán felkelt a nap, kivilágosodott. A német légierő gépei ötvenes-hatvanas csoportokban, mélyrepülésben csaptak rá újra meg újra az előnyomuló harcrendekre. A bombázás, a gépágyúk, géppuskák tüze földre kényszeríttette a gyalogosokat. Az ellenlökés elakadt. A német csapatok új erőket vontak előre. Déltájban támadásba lendültek. Borzalmas erejű csapás volt. A harckocsik tömeges rohamát a gépesített gyalogság tömeges rohama kísérte. A német katonák nem törődtek veszteséggel, nem törődtek semmivel. Részegek voltak, eszeveszetten támadtak. A Központi Pályaudvar, a Mamajev kurgán, és a volgai átkelőhelyek felé nyomultak előre.

    Utólag lehetetlen rekonstruálni, mit mondtak nekik parancsnokaik. Valószínűleg. úgy tudták, hogy a város sorsa már eldőlt, mert a teherautókról leugráló katonák csoportjai közül akadt, amelyik táncra perdült. Mások szájharmonikázva, nyakukba akasztott fegyverrel lépkedtek, mintha sétára indultak volna. Százával hullottak el a 62. hadsereg alakulatainak tüzében, és ezrek tódultak a helyükre. Az arcvonal központi szakaszán, alig hat kilométer széles sávban, három megerősített német hadosztály, a 295., a 76., és a 71. rohamozott Tőlük délre - ugyancsak mintegy hat kilométer szélességű támadási sávban Minyina kertváros és Kuporosznoje között - további négy, a 24. páncélos-, a 94. gyalogos-, a 14. páncélos-, és a 29. gépesített gyalogoshadosztály vívta harcát.

 Az égboltozatot ellepték von Richthofen tábornok repülői. Mintegy ezer különböző típusú bombázó és vadász gép támogatta tüzével, bombáival a német csapatok előnyomulását.

    A veszteségek mindkét oldalon súlyosak voltak. Estére hatezernél több német katona esett el a város utcáin. A 62. hadsereg alakulatainak létszáma ugyancsak megcsappant. Egységeinek egy része - a hadsereg középső arcvonalszakaszán - a szó szoros értelmében véve megsemmisült. A támadó német egységek birtokukba vették a Központi Pályaudvar előtti vasutasházakat, és elérték a Mamajev kurgánt. A 62. hadsereg figyelőpontja helyén gránát-, és bombatölcsérek tátongtak.  A Volga keleti partján ekkor már jól álcázott állásokban rejtőzött Rogyimcev tábornok 13. gárdahadosztálya. A hadosztály parancsnoka délután jelentkezett Csujkov tábornoknál a 62. hadsereg harcálláspontján. A harcok a "caricini alagúttól" alig nyolcszáz méterre folytak. A 13. gárdahadosztály létszáma kereken tízezer fő volt. Fegyverzete ennél kevesebb - Csujkov tábornok intézkedésére a 62. hadsereg Volga jobb partján elhelyezett hadtáp alakulatainak katonái "kölcsönözték oda" Rogyimcev gárdistáinak a hiányzó fegyvereket: mintegy ezer puskát, géppisztolyt, meg lőszert. A 13. gárdahadosztály átkelése a Volgán csak éjszaka történhetett meg. Besötétedésig még volt vagy öt óra, amit a 62. hadsereg erőinek végig kellett harcolniuk. Csujkov tábornok bevetette utolsó tartalékát, egy - tizenkilenc nehéz harckocsiból álló - dandárt. Két csoportra osztotta a harckocsikat, mindegyik mellé gyalogoserőt is adott: a hadseregtörzs védelmét biztosító őrszázadból, meg a hadseregtörzs tisztjeiből szervezte őket. Egyik csoportnak azt a feladatot adta, zárja le a Központi Pályaudvartól a kikötőhöz vezető utcákat, a másikat a vasutasházakhoz küldte, ahonnan a német villámgéppuskák már a Volgát lőtték.

     Az elkeseredett küzdelemújabb és újabb erőket kívánt. Csujkov abból szerzett, amiből tudott. Sztálingrád városparancsnokának, Szarajev ezredesnek volt egy hadosztálynak nevezett osztaga - másfél ezer fő, tűzoltókból, rendőrökből, gyári munkásokból. Ezzel a "hadosztállyal" nyilvánvalóan nem lehetett elhárítani a német rohamokat úgy, ahogyan a harcászati szabályok előírják. Mást azonban lehetett csinálni vele. Csujkov utasította Szarajevet, ossza csoportokra embereit, szálljanak meg szilárd épületeket, illetve romokat a város központjában, rendezkedjenek be körkörös védelemre, s tartsák magukat mindhalálig. Szarajev hadosztálya késő délután elfoglalta támpontjait. Késő délután jelentkezett a 62. hadsereg parancsnokánál Hopko őrnagy, a tartalék harckocsidandár parancsnoka. Jelentette: a dandár gyakorlatilag elpusztult, utolsó harckocsijának lánctalpát ellőtték a Központi Pályaudvar közelében, a vasúti felüljárónál. A harckocsi mozgásképtelen, de lőni még tud. A dandárból alig száz katona maradt.
- Mit tegyek?
Csujkov megmondta.
- Menjen a harckocsihoz, szedje össze katonáit, és védje a felüljárót, amíg a 13. gárdahadosztály egységei beérkeznek.
Az őrnagy végrehajtotta a tábornok parancsát. Aztán besötétedett, a csatazaj csendesebb lett.

     Rogyimcev tábornok alakulataiból két ezred, meg egy zászlóalj katonái keltek át a Volgán. A pirkadat és a német légierő megjelenése véget vetett a csapatszállításnak. Rogyimcev alakulatai rögtön védőállást foglaltak a 62. hadsereg központi arcvonalszakaszán. Időben érkeztek. Reggel a német csapatok ismét megindultak. Ezúttal két irányban: a harckocsikkal megerősített 295., 76., és 71. hadosztály egységei a Mamajev kurgán, és a Központi Pályaudvar ellen intéztek rohamot. A 24., a 14., valamint a 94. hadosztályezredei Minyinára és Kuporosznojera támadtak. A német légierő egész nap folyamán a város felett volt. A harc éppen olyan hevességgel tombolt, mint előző nap. A támadó német katonák viszont már nem szájharmonikáztak, és nem perdültek táncra. Estig a Központi Pályaudvar négyszer cserélt gazdát, s éjszakára a 62. hadsereg alakulatainak kezén maradt. A vasutasházak azonban újra német birtokba kerültek. A Szarajev-hadosztály és más alakulatok a Carica folyótól délre kénytelenek voltak visszahúzódni. Német géppisztolyosok felszivárogtak a Carica mentén a vasúti hídig, onnan lőtték a 62. hadsereg harcálláspontját. A harcálláspont őrsége visszaverte őket. Estére kiderült, hogy ezen a napon kétezer német katona esett el, a német sebesültek száma hatezerre tehető, és ötvennél több német harckocsi veszett oda a páncélelhárítók tüzében.

Az átkelők nem mindegyike ért épségben partot...

     Estére kiderült, hogy a "caricini alagútból" már nem lehet az egész 62. hadsereg harcát vezetni, ezért a hadseregtörzs kisegítő harcálláspontot hozott létre a Volga partján, mindjárt a kikötő mellett, hogy biztosítsa az összeköttetést a hadsereg jobbszárnyán küzdő egységekkel. Ez még a sötétség beállta előtt sikerült. Viszont a Mamajev kurgánt elfoglalták. Egész éjszaka német alakulatoké volt. A német tüzérség figyelői a sötétben nem láthatták a Volgán úszó, mozgó célokat. Az ágyúk vaktában lőttek, és nem takarékoskodtak a lőszerrel. Igyekeztek megbénítani a városban küzdő szovjet erők utánpótlását, ellátását. Rogyimcev tábornok gárdahadosztályának harmadik ezrede ágyútűzben kelt át a folyón, s kora hajnalban menetből rohamozta meg a Mamajev kurgánt. Vissza is foglalta, bár nem az egészet. A kurgán tetejéről nem tudta kivetni a német katonákat.

     A német 6. hadsereg törzsében is tisztában voltak vele, a Mamajev kurgán nem egy magaslat a sok közül, hanem "a magaslat", amely uralkodik Sztálingrád felett. A Mamajev kurgán Sztálingrád kulcsa - aki birtokolja, azé a város. A német csapatok semmilyen veszteséggel nem törődve küzdöttek érte, újabb és újabb erőket vetettek be megszerzéséért. Hadosztályok véreztek el a szüntelen rohamozásban, kézitusában, öldöklő közelharcban.

     A Mamajev kurgánért vívott küzdelem példa nélkül áll a hadtörténelemben. 1942. szeptember 16-a reggelétől egyhuzamban folyt 1943 januárjának végéig. Szeptember 16-án este a Délkeleti Front parancsnoksága egy tengerész gyalogos dandárral és egy könnyű - 45 milliméteres ágyúkkal felszerelt harckocsi dandárral erősítette meg a 62. hadsereget. A tengerészgyalogos dandár a Carica partjától délre rendezkedett be védelemre. A harckocsi dandár a Mamajev kurgántól ötszáz méterre keletre foglalt állást - körkörösen védve -, hogy megakadályozza a német csapatok kijutását a Volgához. Mindkét egység szeptember 17-ére virradó éjszaka kelt át a folyón. Szeptember 16-án és 17-én Csujkov tábornok újabb - hadosztály-mennyiségű - utánpótlást kapott, amelynek azonban nem kellett átkelnie a Volgán. A Városi Védelmi Bizottság a Délkeleti Front Haditanácsának kérésére ismét sorozást rendelt el Sztálingrádban. A gyárak tizenegyezer katonaviselt, meg katonai kiképzésben részesült munkást szabadítottak fel a termelőmunkából, és bocsátottak a 62. hadsereg rendelkezésére.

     Szeptember 17-én reggel a bombázás és a tüzérségi tűz következtében a Traktorgyár acélöntödéje kigyulladt. A műhelyt megmentették, kiegészítő épületei elpusztultak. A gyár hőerőműve megsemmisült, robbanó bombák megrongálták a motorüzem gépeit, a gyár olajtartályai tüzet fogtak. Fojtogató, sűrű füst borította a gyárat, és a füstben tovább folyt a munka: javították a harckocsikat. Szeptember 17-én a Volga gyár teljesítette a Délkeleti Front parancsnokságától másfél nappal el6bb kapott megbízatását ködképző anyagot állított elő a volgai utánpótlás álcázására. Ehhez a dolgozók javaslatára a meddőhányókban felhalmozódott foszforsalakot használták fel, amely szinte korlátlan mennyiségben állt a rendelkezésükre. A nap folyamán a 64. hadsereg műszaki katonái fapadokat ácsoltak a víz fölé az átkelőhelyek és a kikötők környékén. Délután már sűrű ködfüggöny takarta el a folyót. A Mamajev kurgánr6l kilőtt német gránátok vaktában csapódtak a vízbe, a repülők bombái szintén találomra hullottak le.

     Szeptember 17-én a berlini rádió esti híradásában bejelentette: "Sztálingrádban a harcok a győzelmes befejezéshez közelednek. "Szeptember 17-én a német 6. hadsereg törzséhez különrepülőgép hozott vendéget: festőművészt. A művészt maga a Führer küldte, hogy előtanulmányokat végezzen és vázlatokat készítsen kolosszális méretűre tervezett festményéhez, amelynek a címe már kész volt: Sztálingrádi győzelem. A majdani képet - a Führer elgondolása szerint - Lipcsében állították volna ki. Ugyanezen a napon kapott utasítást a 6. hadsereg parancsnoka, hogy tegyen javaslatot a "Sztálingrád bevételéért" alapítandó győzelmi emlékérem formai megoldására, s állítsa össze a kitüntetésre felterjesztendő katonák és tisztek névsorát.

     Miközben a 6. hadsereg propagandaszázadának grafikusai a "Sztálingrád bevételéért" emlékérem vázlatain dolgoztak, az arcvonal túloldalán felcsengett a parancsnoki telefon. A Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoka, Rokosszovszkíj tábornokot kereste. A tábornok a csapatainál volt. A hívásról értesülve arra gondolt, hogy Sztálin újabb segítséget kíván adni Sztálingrádnak. El is döntötte, hogy mit ajánl fel erre a célra. A tábornok tévedett. Sztálin nem kért semmit. Érdeklődött, hogy mi a helyzet a front arcvonalán. Rokosszovszkíj jelentette: az arcvonal csendes.
- Nem unatkozik ilyenkor?
A tábornokot meglepte a kérdés. Igennel válaszolt.
- Akkor jöjjön Moszkvába.

      Szeptember 18-án, a harci helyzet alakulása arra kényszeríttette Csujkovot, hogy a harcálláspontját új helyre telepítse. Az új harcálláspont másképp festett, mint ahogy a szabályzatok előírása szerint hadsereg törzs harcálláspontjának festenie kell.

     Az a bizonyos utolsó száz lépés, amit Paulus nem tudott megtenni...

Az áttelepülés pillanatában csupán a meredek part védte a folyóparton, nem volt sem óvóhelye, sem fedezéke. A víz partján néhány szétlőtt uszály hevert, a törzs beosztottjai a roncsok között rendezték be munkahelyüket, néhány tiszt pedig a szabad ég alatt fogott munkához.

Csujkov hadsereg-parancsnoki harcálláspontja, alig kőhajításnyira a Volgától.

     A műszaki katonák sebtében árkot ástak a partfal tövében - a haditanács tagja és a törzs főnöke számára -, majd óvóhelyet építettek, a partfal tetején álló olajtartályok, meg a hatalmas kátránytároló medence alá. Valaki azt mondta, hogy a tartályok is, a tároló is üresek. Az információt nem ellenőrizték, a műszaki katonák inuk szakadtáig dolgoztak, hogy mielőbb fedél alá rejtsék a hadsereg irányító szerveit.